Mentális túlélés és kapcsolatok – ami belül történik, és ami kívül szétesik – IV. rész
Az otthonápolás elején az ember azt hiszi, a
nehézség a feladatokban lesz.
A technikában, szervezésben, vagy az időhiányban.
Aztán telnek a hetek, hónapok, és lassan kiderül:
nem ez az, ami igazán kimerít.
Hanem az, hogy nem lehet igazán kikapcsolni.
Hogy nincs olyan pillanat, amikor az ember valóban "leteszi" ezt az egészet.
Hogy a felelősség nem ér véget este, éjszaka, hétvégén, ünnepnapon.
Ez nem egy nehéz időszak.
Ez egy tartós állapot, ami alatt az idegrendszer folyamatosan
alkalmazkodik.
Amikor a tested már előbb tudja, mint te
Az egyik legfurcsább dolog az otthonápolásban az, hogy a test sokszor hamarabb jelzi a bajt, mint a gondolatok.
Először csak:
- feszült váll,
- állandó nyaki fájdalom,
- szorító mellkas,
- felszínes alvás,
- gyomorpanaszok, amiknek "nincs okuk".
Aztán jön:
- ingerlékenység apró dolgokra,
- türelmetlenség önmagaddal szemben,
- az érzés, hogy minden egy kicsit túl sok.
Nem azért, mert gyenge lennél.
Hanem mert a tested végig készenléti üzemmódban van.
Ez olyan, mintha folyamatosan fél szemmel figyelnél, fél füllel hallgatnál, fél lélekkel lennél jelen – miközben teljes emberként kellene helytállnod.
A csendes kifáradás – amikor nincs összeomlás, mégis elfogysz
Az otthonápolásban ritkán van nagy dráma.
Sokkal gyakoribb a lassú elcsendesedés.
Nem sírsz.
Nem omlasz össze.
Csak egyre kevesebb minden érdekel.
Ami régen öröm volt, most "mindegy".
A pihenés nem tölt fel.
Az alvás nem hoz megkönnyebbülést.
És közben végig működsz.
Ez az a pont, ahol sokan eltévesztik az irányt,
mert kívülről minden rendben lévőnek tűnik.
Belül viszont fogy az üzemanyag.
Ilyenkor jelenik meg az a belső hang, ami azt
mondja:
"Más ezt biztos jobban csinálná."
"Nem panaszkodhatok, hiszen én vagyok az egészséges."
"Nekem ezt bírnom kell."
Ez a hang nem segít.
Ez a hang nyomás alatt tart.
Amikor már nem tudod, hol végződsz te, és hol kezdődik az ápolás
Egy idő után észrevétlenül eltűnnek a határok.
Nem csak az időből, hanem önmagadból is.
Már nem vagy:
- dolgozó,
- barát,
- társ,
- férj, feleség, nő, férfi.
Hanem funkció vagy.
Feladat.
Rendszerelem.
Ez nem egyik napról a másikra történik.
Ez lassú, és ezért veszélyes.
Megjelenik az ürességérzés.
Az, hogy "nem tudom, mikor voltam utoljára csak én".
És ezzel együtt a bűntudat is, mert hogy lehet ilyet érezni egy ilyen
helyzetben?
Pedig ez nem önzés, hanem annak a jele, hogy az emberi lélek nem tud korlátlan ideig egyetlen szerepben élni.
Innen kezd átszivárogni minden a kapcsolatokba
A mentális kifáradás nem marad meg belül.
Előbb-utóbb megjelenik a kapcsolatokban is.
A családban.
A párkapcsolatban.
A barátokkal.
A külvilággal.
Nem feltétlenül konfliktusként.
Sokszor inkább félreértések, elhallgatások, elhidegülések formájában.
A család, ami segítene – de nem úgy, ahogy kellene
Sokan ilyenkor szembesülnek azzal, hogy a környezet "segítsége" valójában plusz teher.
Tanácsok érkeznek olyanoktól, akik nincsenek
benne.
Megjegyzések, amik mögött tehetetlenség vagy bűntudat van.
Elvárások, hogy "te úgyis otthon vagy".
Ezek a mondatok ritkán rosszindulatúak.
De attól még fárasztóak és bántóak.
A gond ott kezdődik, amikor az ember elkezdi
magyarázni, bizonygatni, védekezni.
Ez rengeteg mentális energiát visz el – pont akkor, amikor abból van a
legkevesebb.
A párkapcsolat átalakulása – amiről nehéz beszélni
Az egyik legnagyobb veszteség az otthonápolásban a párkapcsolat átalakulása.
Nem azért, mert megszűnne a szeretet.
Hanem mert más funkciók kerülnek előtérbe.
A társ gondozóvá válik.
Az intimitás háttérbe szorul.
A közös idő gyakran szervezés és túlélés lesz.
Sok kapcsolat itt nem azért sérül, mert nem elég
erős,
hanem mert nem marad tér a korábbi szerepeknek.
És erről ritkán lehet beszélni bűntudat nélkül.
Barátok, akik eltűnnek – és miért nem árulók
Az otthonápolás nagyon gyakran hoz magával kapcsolati lemorzsolódást.
Nem azért, mert a barátok rosszak lennének.
Hanem mert nem tudnak mit kezdeni ezzel az élethelyzettel.
Nem tudják, mit kérdezzenek.
Félnek, hogy rosszat mondanak.
Vagy egyszerűen nem tudják hova tenni azt a terhelést, amit látnak.
Közben te sem tudsz már "úgy jelen lenni", mint régen.
Ez fáj.
De nem kudarc.
Ez következmény.
A rendszer hidegsége – és ami ebből benned marad
Az intézmények, hivatalok, ellátórendszerek nem
emberekre vannak szabva.
Űrlapokra.
Határidőkre.
Szabályokra.
Ezt fejjel sokszor értjük.
De belül akkor is megvisel.
Mert amikor segítséget kérsz, és falakba ütközöl,
az idegrendszered nem azt érzékeli, hogy "rendszerszintű probléma",
hanem azt, hogy egyedül vagy.
Ez tovább növeli a terhelést.
Határok – nem harcból, hanem önvédelemből
Egy idő után muszáj határokat húzni.
Nem mások ellen.
Hanem magadért.
Nem minden kérdésre kell válaszolni.
Nem minden véleményt kell meghallgatni.
Nem minden beszélgetést kell végigvinni.
Ez nem bunkóság.
Ez energiagazdálkodás.
A mentális túlélés egyik kulcsa, hogy megtanulod:
nem kell mindenki számára elérhetőnek lenned.
Az elszigetelődés – mikor természetes, és mikor veszélyes
Az otthonápolás beszűkíti az életteret.
Ez elkerülhetetlen.
Addig nincs baj, amíg:
- van legalább egy ember, akivel őszinte lehetsz,
- van legalább egy kapcsolat, ahol nem csak gondozó vagy,
- van legalább egy pont, ahol nem kell erősnek lenned.
Amikor ezek is eltűnnek, akkor már nem csak
kifáradásról van szó,
hanem veszélyes elszigetelődésről.
Egyenes mondat a végére
Az otthonápolás mentálisan nem hőstörténet,
hanem hosszú távú megterhelés.
Nem az a kérdés, kibírod-e.
Hanem az, hogyan maradsz közben ember.
Ha magadra ismertél ebben a szövegben, az nem
gyengeség.
Az annak a jele, hogy még figyelsz magadra.
És ez az egyetlen módja annak, hogy ezt a
helyzetet ne csak túlélni,
hanem elviselhetővé tenni tudd.
Az itt leírtak személyes tapasztalatokon és megélt helyzeteken alapulnak, és tájékoztató, szemléletformáló célt szolgálnak.
Minden élethelyzet és ellátási forma egyedi. A konkrét egészségügyi, jogi vagy ellátási döntések meghozatala előtt minden esetben szükséges a kezelőorvossal és az érintett szakemberekkel történő egyeztetés.